JÁGÓNAK

Abstracts

ALMÁSI Zsolt

PPKE

Metadata and Shakespeare's Hungarian Stage History: Macbeth and King Lear

We live in an age of data, big data. The analysis of data, however problematic this may be, is used in every walk of life, from news agencies to advertising, from gauging monetary changes to electoral preferences. Since Franco Moretti's and Lev Manovich's seminal works data analysis in historiography, literary history, as far as network analysis of characters and authors, data visualization, the analysis of metadata, for example, titles of works, have become part of the toolkit of the literary historian to gauge the changes of culture, of taste, of genres. Following in the footsteps of the already present use of metadata in cultural history, I am going to explore the history of the production of two plays in Hungary. In the first part of the presentation, I shall briefly sum up the limitations of this approach. Afterwards, I shall reveal tendencies in the history of the production of Macbeth and will use King Lear's history on the stage in Hungary as an object of comparison. I shall explore the differences between the periods before and after 1989 in terms of frequency of productions, locations, gender issues, ages of actors and translations.

—

ALOUI, Amira

SZTE, Doctoral Program

Towards a Poelitics of the Tragedy of State: Raison d'État in Shakespeare's Hamlet and Ben Jonson's Sejanus His Fall

I will be presenting my thesis project entitled "Towards a Poelitics of the Tragedy of State: Raison d'État in Shakespeare's Hamlet and Ben Jonson's Sejanus His Fall." The central concept of my research is is the politico-philosophical concept reason of state and its representation onstage. Early modern continental politics displayed a transition from the medieval/traditional framework of Ciceronian-Aristotelian civil reason to reason of state. A nascent political ideology started to emerge, that is mainly based on the rewritings of ancient theories and theorists, including most importantly the ideological triad of stoicism, scepticism, and Tacitism. Later generations divorced the classical moral politics and rather espoused a new mixture of political ideology to which reason of state is central. My thesis centres around representations of the emergent political discourses of reason of state in early modern drama and particularly in the Shakespeare's Hamlet and Ben Jonson's Sejanus His Fall. Reason of state was the key word of sixteenth century politics, dramas, and coffeehouses conversations. In this presentation I will be addressing the following question: in representing raison d'État onstage, in what terms does the tragedy of state, and particularly the two texts under study, examine the legitimacy of the state in its nascent state, with regard to the contemporary political debates, political thought, and ancient theories of étatisme, and particularly and most importantly the early modern subject.

—

BERNÁTH András

SZTE

The Mole and the Clowns: Black Comedy in Hamlet

At times of stress caused by tragedies and major limitations, laughter and comedy can be healing. Humour, even if black humour or black comedy, can help to face and cope with a difficult situation, even a tragedy. Moreover, it can also help to reconsider and solve certain problems. This can apply to the recent pandemic as well as to Hamlet. The virus, killing many people and temporarily closing the theatres as well as the universities, also provided an opportunity to reconsider the texts of the play and their reception, including some elements, characters and scenes, which may seem to be marginal, but may actually be very significant.

After noting some comic aspects of the protagonist, who occasionally engages in black humour, the paper refocuses the attention particularly to the Ghost and the gravediggers in Hamlet. The Ghost, believed to have been played by Shakespeare himself, is presented as a highly comic character in the Cellarage Scene (1.5.), addressed as a "boy", "truepenny", "fellow" and "mole" by Hamlet. The gravediggers, played by "two Clowns" in the Graveyard Scene (5.1.), also engage in black humour at length. After gaily discussing some issues of death and the afterlife, including the question of salvation, the First Clown apparently outwits Hamlet and presents him with the skull of Yorick, the King's jester. I argue that these scenes are not merely "comic reliefs" in the tragedy; they provide important information and shed light on the nature of the Ghost as well as on Hamlet's character and his mission of revenge.

—

CIONI, Fernando

University of Florence

Shakespeare and the theatricalization of passions

Theatre, at a dialogical level, presents encounters and clashes of different perspectives, world-views, styles, languages, ideologies. In Shakespearean theatre the word, from a rhetorical point of view, becomes someone else word to be disputed. The rhetorical aim of this dispute is to attain pathos through ethos. The actor, like a skillful orator, arouses passions in the minds and in the souls of his audience. In Shakespeare's theatre passions are a real poetic practice, in particular in the great tragedies and in the romances. The paper will investigate different, and opposite, ways of the theatricalizing passions in Antony and Cleopatra and The Winter's Tale.

—

CSEICSNER Otília

ELTE Doktori Program

Az Osztrák Rádió és Televízió Shakespeare-ciklusa - rádiós technológia az Erzsébet-kori drámák reprezentációjában

A magyar rádiózás idén 95 éves történetében viszonylag hamar, már az 1920-as évek második felében létrejöttek az első hangjátékok, egy új műfaj, amely a színházi formanyelvbe beépítette a hangtechnika adta lehetőséget, dramaturgiát. 1952-től a Rádióban a lakklemezes élőadás-rögzítés helyett elterjedt magnószalag gyorsabb szerkesztést, több és komplexebb, és többször ismételhető műsor elkészítését tette lehetővé. Rendszeressé váltak az irodalmi sorozatok, ahol klasszikusokat dolgoztak fel rádiószínházi eszközökkel. Világszínházi sorozat indult. 1948-tól már Shakespeare-feldolgozások is készültek, ezek jórésze mára elveszett. 1960-ban a Nemzeti Színház elhíresült Shakespeare-ciklusának mintájára a Magyar Rádió is megszervezte a maga húsz előadásból álló ciklusát. 1977-ben új ciklus indult, és a rendszerváltást megelőzően még egy. Egyik sem teljes. Mennyire voltak korszerű a Magyar Rádió Shakespeare-adaptációi mind technikailag, mind rádióművészetileg? Milyen technikai eszközök álltak rendelkezésre a századokkal a rádiózás kora előtt született színházi szövegek korszerű megszólaltatására?

Ennek vizsgálatában segít az, hogy 2021 őszén lehetőségem van megismerni az ORF Shakespeare-adaptációit. Az osztrák közszolgálati rádióban kicsit korábban, 1945-től indult a ciklus, kicsit előbb, 1986-ban véget ért, kevesebb, 29 műből készült hangjáték, ebből is kevesebb, 17 lelhető fel ma, így arányaiban több veszett el (köztük az Othello, a Szeget szeggel, a Julius Caesar). A hiányok itt is szembeötlőek: az ORF-nél sosem sugároztak Macbeth-feldolgozást (míg az MR-nél három is készült), van viszont Othello, amely nálunk nem került soha műsorra rádiójátékként.

Az ORF-nél láthatóan törekedtek arra, hogy mindegyik műfajból, korszakból legyen mű a rádióban, a fennmaradt 17 művel, köztük egy egész estés versműsorral és egy apokrif-részlettel is az osztrák ciklus teljesebb képet nyújt, mint a magyar, ahol több ismétlődés van, egyes műveket kétszer, háromszor is rádióra alkalmaztak.

—

DÁVIDHÁZI Péter

ELTE

A Fiend in Need: Staging Shakespeare's Others and their Biblical archetype

Reading a new collection of studies (Shakespeare's Others in 21st-century European Performance: The Merchant of Venice and Othello, ed. Boika Sokolova, Janice Valls-Russell, Bloomsbury, 2021) and tracing back the linear perspective of its composite mental landscape, one finds the vanishing point in the Geneva Bible. All these analyses of recent European productions of the two plays fall into a pattern around a latent centre: a biblical archetype of the perennial Other and the devastating collateral damage of hostile othering. Jephthah is a disowned half-brother whose story can serve as a tertium comparationis to highlight the most relevant features of these plays in the 21st century. First expelled, then desperately needed in a crisis, he is like a Shakespearean hero in Judges, one of the most Shakespearean books of the Bible, hence this brief comparative analysis of the three texts is meant to illuminate why the theatres focus on so familiar problems of otherness at this critical moment of our history.

—

FABINY Tibor

KRE

Worms and Their Diets

One of Hamlet's puns is a playful allusion to Luther. Hamlet is responding to the question where he put the dead body of the murdered Polonius: "Not where he eats, but where a is eaten; /a certain convocation of politic worms are e'en at / him. Your worm is your only emperor for diet (4,3,19-25).This allusion has long been recognized but nobody has noticed that Luther frequently spoke about Christ on the cross as a "worm" (cf Psalm 22,6); the image ("silkworm") later on adapted also by Jonathan Edwards (1703-1758). Apart from Hamlet there are several allusions to worm(s) in other plays of Shakespeare. Moreover, the iconography of the worm-image in early modernity is conspicuously rich. All in all, the transformation of worms function like a contagious virus in cultural history.

—

FAZEKAS Sándor

Pannon Egyetem

"My love is as a fever." Testi és lelki betegségek a Szonettekben

Az előadás a Szonettek legújabb fordításának munkálatairól ad számot, egy sajátos nézőpontból. Mivel mai tudásunk szerint a versek jelentős része az 1592-es pestisjárvány idején született. ThomasThorpe csak 1609-ben jelentette meg a Szonettek első kiadását, így joggal feltételezhetjük, hogy az 1606-os járvány (amely alatt Shakespeare megírta a Lear királyt) szintén alkalmat nyújtott a szerzőnek, hogy dolgozzon a szövegeken; a járvány és a Bárd műveinek összefüggéseit James Shaphiro vizsgálta. A Szonettekben a bűn és a betegség motívuma a Bibliához hasonlóan fonódik össze, de mint szinte mindig, Shakespeare új tartalommal tölti meg a régi sablont: nyugtalanító módon a szerelem válik betegséggé, amely ráadásul öngerjesztő, és a Pokol tüzével fenyeget, ezt az érzelmet a Beszélő erőteljes és nyílt szexuális utalásokkal mutatja be. A másik betegség-motívum a hajtásfúró rózsadarázshoz kapcsolódik, amely alattomos módon a bimbózó rózsát támadja: ez a Címzettben munkálkodó bűn metaforája. Különös módon a Címzett és a Beszélő között a testiségre csupán halvány utalások történnek - ellentétben. Közöttük teljesen másféle bűnről lehet csupán szó: a hűtlenségről, amely hol az egyik, hol viszont a másik szereplőt kisérti meg - vagy győzi le. Milyen motívumokkal jelenik meg a bűn, a lelki illetve a testi betegség a Szonettekben? Mely főbűnök kerülnek elő, és milyen módon kapcsolódnak a testi betegségekhez? Mennyiben jelentek meg ezek a tartalmak a korábbi fordításokban? Milyen következtetést vonhatunk le Címzett és Beszélő rejtélyes kapcsolatára vonatkozólag mindezekből? Ezekre teljes fordításunk elkészülte után kísérlünk meg választ adni.

—

FÖLDVÁRY Kinga

PPKE

Shakespeare on the Hungarian Screen

My next project that I have been avoiding for many years, but cannot ignore for longer, is a survey of Hungarian adaptations of Shakespeare's work, both cinematic and made for television screens. On the one hand, the task involves archival research, to gauge whether there are further, previously unknown works that need to be included in the investigation, or even whether there are any forgotten items that could be reintroduced to the public or at least brought to the awareness of academics. On the other hand, the variety of works and necessary approaches present me with a variety of methodological challenges as well, and these challenges and questions are what I wish to discuss in my presentation.

—

Gray, Patrick

Durham University

Seduced by Romanticism: Re-imagining Shakespearean Catharsis

In his Poetics, Aristotle defines tragedy as a form of mimesis which produces catharsis through pity and fear. What he means by catharsis, however, is obscure. Extant interpretations include moral purification, medical purgation, emotional moderation, and intellectual clarification. Of these competing claims, whether or not it is correct as regards Aristotle's intention, as regards Shakespeare, I argue here that Martha Nussbaum's is the most useful. The catharsis Shakespeare aims at is cognitive elucidation, accomplished through the exercise of emotions such as, but not limited to, pity and fear. Literature in general, including Shakespeare's plays, is a written record of authors' thought-experiments, designed to purge themselves, insofar as possible, of emotional temptation, as well as cognitive error. Despite Keats's praise for his "Negative Capability," Shakespeare does take sides in ethical debates. But he is not as moralistic as authors such as Milton and Shelley. What distinguishes his plays from propaganda is the depth and sincerity of his willingness to consider the opposite of his own beliefs. In Shakespeare's case, the moral danger that he seems to find the most tempting is solipsistic self-absorption: the "transvaluation of all values" that we now associate with Romanticism. Shakespeare's canonization was assured in the eighteenth century, when he became a darling of German precursors of Romanticism such as Lessing and Herder, as well as Schiller and the Sturm und Drang movement. Goethe calls him unser Shakespeare ("our Shakespeare"). Romantic rhapsodizing about Shakespeare, however, tends to misinterpret the direction of his thought. Like Blake, placing Milton on the side of Satan, Romantic critics are too quick to identify Shakespeare with characters such as Richard II, Falstaff, and Cleopatra whom he himself, by contrast, goes out of his way to undermine. The Shakespeare of the Romantics is not Shakespeare himself, but instead what Jung might call his "shadow."

—

GYŐREI Zsolt

SZFE

Iago aliassága

A 19. századi magyar drámatörténeten nemcsak a fordítások szintjén hagyott nyomot Shakespeare Othellója. Előadásomban olyan eredeti magyar színműveket elemzek röviden, amelyekben a régi Jago új néven, új körülmények között bizonyul a régi módon leleményesnek és galádnak.

—

HORVÁTH Lajos

"Megbocsássátok e témát, Álmok lenge fonadékát", avagy Kosztolányi Dezső Shakespeare-fordításai és a modern magyar Erzsébet-kultusz (Szegedy-Maszák Mihály és Kállay Géza emlékére)

A müncheni születésű és a Wittelsbach-házból származó bajor Erzsébet, mint későbbi osztrák császárné és magyar királyné, nem csupán haláláig volt hatással a posztromantikus magyar Shakespeare-fordításokra. Shakespeare nyelve eleve mást jelentett Kossuth számára és a Habsburg Birodalommal szembeszálló Magyar Királyság részéről éppúgy, ahogy még a századfordulós szabadkai gimnazisták részéről is (többek között az éretlen ifjabb Brenner József és a szintén fiatalkorú Kosztolányi Dezső esetében). Az 1898. szeptember 10. napján merénylet áldozatává vált "magyar királynő" kultikus jelentőségű emlékezete viszont Monarchia-szerte háttérbe szorítja a modern magyar Shakespeare-újrafordítások ügyét. Ugyanakkor a később világszerte népszerűvé vált "Sisi" alakja nem csupán a magyar szoborpályázatok révén kerülhetett a figyelem középpontjába (többek között a szabadkai kötődésű Telcs Ede szobrászművészetének köszönhetően), ám még az Újvilágban is viszonyítási pontot jelentett sokak számára (leginkább a császárné hosszas fésülködései közepette elkészült, legendás Shakespeare-fordításait illetően). Mindemellett a magyarság védelmezőjeként tisztelt királyné halhatatlan alakja később a már sokak által méltatott Kosztolányi Téli rege-fordítása révén is visszatért a Nemzeti Színház világot jelentő deszkáira, míg végül Babits-csal egyetemben Kosztolányi is a Kisfaludy-társaság magyar Shakespeare-bizottságának tagjává válhatott később, az általuk mintegy húszéven át egészen sajátos módon képviselt, új magyar Shakespeare ügyének köszönhetően.

—

KISÉRY András

The City College of New York

Discourse networks, 1600: the media of the spoken word and the discovery of speech by Shakespeare and his contemporaries

My paper considers the usefulness of media history and media archeology for the history of early modern drama. It explores the genres, technologies, and media in which the spoken word was registered in early modern England.

Dramatic texts, and the text of prose comedies in particular, are best understood as scripts for on-stage conversation. Around 1600, bi- and multi-lingual phrase books and conversation manuals also brought spoken interaction into focus, and recent research has revealed the imbrication of language instruction, dramatic writing, and conversational performance. Starting in 1598, shorthand became an important and culturally prominent technology for recording spoken utterances, be those plays, sermons, court trials, or scaffold speeches. The unique convergence of these cultural techniques in early 17th c. England created a striking awareness of the distinctive qualities of spoken language: of colloquialisms and dialectal expressions, but also of the improvised quality face-to-face spoken interaction. When dramatists around 1600 became invested in writing dialogue as embodied utterance, scripting abruptness and hesitation, interruptions and shifts, linguistic idiosyncrasies and speech impairments, these efforts at representational realism should be viewed as part of a discovery of speech as a medium-a discovery that would be repeated over literary and cultural history, which in turn would allow for the recognition of this aspect of the literary achievement of Jonson, Shakespeare, and their contemporaries during more recent media-historical conjunctures.

—

LÁNCOS Eszter

PPKE Doktori Iskola

"Csókba fojtja gáncsait az isten" - A szerelem és a halál képei Sheskespeare "Venus és Adonis" című költeményében

Vizsgálódásaim kiindulópontja az a meggyőződés, hogy minden emberi tevékenység és ember által létrehozott "termék", így egy irodalmi vagy képzőművészeti alkotás is, kulturális reprezentáció (Geertz 1975). Minden mű a korára jellemző médiumokon keresztül közvetít képeket, melyek kapcsolatba lépnek saját mentális képeinkkel (Belting 2001). Előadásom fókuszában Shakespeare "Venus és Adonis" című költeménye és Francesco Furini Venus Adonist siratja című festménye áll. A szerelem és a halál témáját, pontosabban azok képi megjelenését vizsgálom, az ikonográfiai-ikonológiai módszer segítségével. Ha a művészettörténetben jól ismert, Aby Warburg által pátoszmintának (vagy pátoszformulának) nevezett jelenség nem más, mint "a gesztusnyelv vándorló antik szuperlatívusza" (1906), vizsgálhatók-e Shakespeare költeményében a "szereplők" gesztusai ilyen megközelítésben? Mennyiben beszélnek gesztusaik Shakespeare koráról, és mennyiben az azt megelőző korokról? Hogyan hasznosítható a pátoszminták fogalmának ismerete Furini festményének értelmezésében?

—

LOVIZER Lilla

PPKE Doktori Iskola

Adalékok a Pope-Theobald vitához (A Shakespeare-kiadások Vergilius-paratextusainak polémikus relációja)

A Shakespeare-drámák kánonjának kialakulásában a szerző írói ambíciói vajmi csekély szerepet játszottak. Azok a gyűjteményes kiadások, melyek a szöveg eredetisége kapcsán már egyértelműen a szerzőre (szingularitás, intenció) hivatkoztak, több mint száz évvel Shakespeare halála után kezdtek megjelenni. A kritikai kiadások elkészítése még tovább váratott magára, s jelentős indulatokat is szült. Alexander Pope 1725-ös szövegkiadásának bírálataként Lewis Theobald rögtön egy durva hangú pamfletet jelentetett meg, amely szintén nem maradt válasz nélkül (Duncaid, 1728).

Jelen előadás a közismert vita egy kifinomultabb szegmensére; a Shakespeare-kiadások címoldalain olvasható latin idézetekre szeretné ráirányítani a figyelmet. Az Aeneis-ből származó részletek elemzése és egymáshoz való viszonyuk feltárása azt mutatja, hogy metaforikus értelemben maguk is ugyanazt a Shakespeare-szöveg-szerkesztő viszonyt pozícionálják, amely egyben a Pope-Theobald vita egyik teoretikus alappillérét jelenti. Ezek a paratextusok tehát épp amiatt unikális darabok a Shakespeare-kiadások mottói között, mivel szimbolikus jelentéstartalmaik legalább annyira kötődnek a jelenkor szerkesztői-, mint a hajdanvolt szerző szubjektumához. A köztük lévő kronologikus viszony emellett azt a fontos paradigmaváltást is láthatóvá teszi, mely a század közepére a szerkesztési elvek tekintetében valóban lezajlott, s amely sokkal inkább a szöveg (esetleges következetlenségeinek) magyarázatára helyezte a hangsúlyt, semmint önkényes szövegcsonkítást hajtott volna végre.

—

MARNO Dávid

University of California, Berkeley

Pandarus's Will

In the notorious last lines of Troilus and Cressida, Pandarus promises to infect the audience: "Till then I'll sweat and seek about for eases, / And at that time bequeathe you my diseases." Much ink has been spent on what kind of disease Pandarus might be referencing here (the usual answer being some type of sexually transmittable infection such as syphilis) and somewhat less on the obvious, namely that in bequeathing his diseases, Pandarus belies the promise of theater to purge the audience of their own ailments. That is, Pandarus's last words mark Troilus and Cressida as a unique play in Shakespeare's works, a play that doesn't just omit catharsis but presents itself as explicitly and deliberately anti-cathartic.

One way of reading this anti-cathartic end is that it reflects the play's preoccupation with satire. But if that is the case, why doesn't Thersites, the play's preeminent satirist, receive the opportunity to conclude the play? Why do those last words go to Pandarus instead, this puzzling character who is responsible for so much of the play's action and yet whose own motives are never clarified? My paper will explore the question of who Pandarus is, why he gets to conclude the play, and what his anti-cathartic words reveal about the play's genre.

—

MIKE Laura

SZTE Doctoral School

English Reformations and Collective Trauma in Early Modern Revenge Tragedy

Trauma lies at the heart of early modern English revenge tragedy. Repeatedly opening up a wound that never heals, this most popular theatrical genre of post-Reformation England incessantly revolves around forms of dying, ghoulish maimed bodies, unburied corpses and violence. Recent literary criticism eschews easy categorization of these plays as being blood-thirsty for the sake of mere sensationalism. Instead, they try to chart the multifaceted and fundamental crises of Tudor-Stuart England birthing such intriguing forms of art. This present research builds on these interpretations while making inroads into a novel approach: the conceptualization of the successive English reformations as collective trauma. While the application of trauma theory to pieces of early modern literature has already taken place (in works like Staging Pain, 1580-1800 or Performing Early Modern Trauma from Shakespeare to Milton or Violence, Trauma, and Virtus in Shakespeare's Roman Poems and Plays), these works mainly focus on a psychoanalytic reading of individual trauma. I contend that a social theory of collective trauma, as put forward by Kai Erikson, Jeffrey C. Alexander, Neil J. Smelser and others, is indispensable to the study of post-Reformation England's socio-historical phenomena and to the interpretation of revenge tragedies which can be understood as an art-form representing the vicissitudes of a traumatized society. The intertwining of New Historicism and a social theory of collective trauma holds the promise of thrilling new insights, while trying to empathize as closely as one can with the thoroughly religious thinking and ways of early modern living. The content of this collective trauma will be elucidated in the analysis of four to six revenge tragedies from different periods of its sixty years of staging, along with excerpts from John Foxe's Actes and Monuments for its significance in early modern trauma representation. Two early plays, The Spanish Tragedy and Titus Andronicus and two relatively late ones, The Duchess of Malfi and The Second Maiden's Tragedy will be selected for analysis, for their rich and undeniable connections to tenets of early modern trauma. In my analysis of the texts, I will look for clues that help us interpret revenge tragedies as means for processing trauma in a post-traumatic era, where expressions of dissent or deviance from the set forms of national religion were punishable by death and torture.

—

NÁDASDY Ádám

ELTE

Klasszikus magyar Shakespeare-fordítások hibái

Műhely-előadás lesz: bemutatok néhány érdekes hibát a klasszikus Shakespeare-fordítóktól (Vörösmarty, Arany, Kosztolányi). Fajtáik: egyszerű botlás; angolság-tévesztés; félreértelmezés. Illusztrálom az elmozdulást a formális ekvivalenciától a funkcionális ("dinamikus") ekvivalencia felé. Főleg azok érdekelnek, ahol dramaturgiai hiba is jelen van. Végül bemutatok néhány helyet, ahol a klasszikusok NEM hibáztak, bár sokat azt képzelik (get thee to a nunnery, stb.)

—

OROSZLÁN Anikó

PTE

"A többi címedet elajándékoztad, kisanyám!": Színésznők és az uralkodószerep a cross-gender előadásokban

A világ színjátszásában nagy múltja van annak, hogy egyes szerepeket az ellenkező nemhez tartozó színészek játsszák (cross-gender performance). Köztudomású, hogy az angol reneszánsz színpadon a női szerepeket férfiak alakították, és emiatt a Shakespeare-színjátszásban a mai napig sokkal elfogadottabbak az ún. all male cast produkciók, mint a kizárólagos női szereposztás. Bár a Shakespeare-darabok manapság nem csak klasszikus, kőszínházi előadásoknak, hanem kísérleti produkcióknak is alapul szolgálnak, az mégsem túl gyakori, hogy a nagy tragikus szerepeket színésznőkre bízzák. A kritika sem igazán tud érdemben mit kezdeni a kizárólagos női szereposztással olyan drámák esetében, mint a Macbeth vagy a Lear király.

Előadásomban olyan Shakespeare-produkciókat elemzek, amiknek a férfi főszerepét-aki gyakran a politikai hatalom és a tekintély birtokosa-színésznők játsszák. Egyrészt azt vizsgálom, hogy a nagy, tragikus férfi karakterek esetében milyen lehetőségei vannak a női cross-gender előadásnak egy olyan férfiközpontú, kánonalkotó szerző esetében, mint Shakespeare. Azokra a színpadi/színész módszerekre koncentrálok, amik kibillenhetik a szerzőt, a színész(nőt)t és a nézőt is a megszokott pozíciókból azáltal, ahogy ezek az előadások párbeszédet folytatnak a hagyománnyal, vagyis megkérdőjelezik a klasszikus (nemzeti) színjátszás tradícióit, a férfi és női nézőpontokat, szerepeket és játékhagyományt.

—

P. MÜLLER Péter

PTE

On the Shakespeare Reception in Hungarian Theatre After 1990

The lecture discusses the framework of Hungarian Shakespeare productions in the past three decades. Although the social function and circumstances of culture have changed after 1990, theatre was able to preserve its position, as its institutional structure remained almost the same as before. The lecture refers to the major Hungarian Shakespeare directors in the 20th century, following which it deals with the relation of companies founded after 1989 to Shakespeare. Afterwards the tendencies in the frequency of Shakespeare productions are discussed, including the production data of companies with relevant Shakespeare repertoires, and providing a list of Shakespeare plays produced in Hungarian theatres. Finally, awards given to Shakespeare productions are described and developments in translation are outlined.

—

PIKLI Natália

ELTE

Viral in 1600? Cheap print and theatre: questions of popularity

(research project)

A decade-long research on the early modern hobby-horse rewarded me with both a finished book (Shakespeare's Hobby-Horse and Early Modern Popular Culture, Routledge, forthcoming in August 2021) and with intriguing questions still to be answered. As I delved into the London cultural world around the turn of the 16th and 17th centuries, more and more interrelated networks emerged between playwrights, printers, career writers of cheap verse and prose pamphlets, all aiming at producing fast-selling products. Therefore, the question of "what went viral in 1600 in the London cultural world," and how viral Shakespearean plays, motifs, and characters actually were then, offers a fertile field of research. My project is in its initial stages now and, to some extent, follows in the footsteps of James Shapiro's earlier books (1599: A Year in the Life of William Shakespeare, 2005, 1606: Shakespeare and The Year of Lear, 2015), however, with a strong focus on the interrelatedness of public theatre and cheap print, an instance of which is the potential traffic of motifs between Hamlet and Breton's Pasquil's Mistress ("beautified", Ophelia's folk songs, etc.). 1600 was a crucial and busy year in many respects, with the 'war of the theatres'/'Poetomachia' in full swing, and 341 titles published (according to the STC, 9 by Shakespeare). Relying on primary material and databases like STC, EEBO, and the Lost Plays Database, aided by Wiggins-Richardson's British Drama 1533-1642: A Catalogue and relevant studies on cheap print in the age, my research project aims to uncover the complex array of possible cross-influences and widely circulating cultural concepts in 1600, thus offering an interdisciplinary investigation with a focus on a specific year's theatre world. As Tiffany Stern remarked, the growing corpus of cheap print, made available by EEBO, still remains a "large untapped source for theatre history," and maybe we will be able to answer the question whether William Shakespeare and Nicholas Breton could run into each other in Thomas Fisher's bookshop in 1600.

—

REUSS Gabriella

PPKE

Wrestling with promptbooks

Work-in-progress - report

Several scenes in the prompt-book in which Macready inked and pencilled his vision of restoring the tragic Lear in 1834 contain detailed stage instructions about the characters' - and not only the title or star character's - movements. It is quite interesting but less surprising that the operation of the wind and rain machines is thoroughly harmonized with the Shakespearean lines: evidently as these line are spoken by the protagonist. What is more surprising and more innovative is for instance the choreography of Edmund's death: a character who would otherwise die offstage and who is not played by the star actor is given focus, time, attention, centrality for his last moments. The practically wordless change transposes the focus of the scene, though for only a short while, away from Lear. I presumed that Macready's promptbook was one of the first documents that refer to the shift in the manner of early 19th century Shakespearean staging, from the pose-and-gesture acting towards psychological realism, from the fragmented point-and-dialogue (aria-recitative) structure towards organically continuous ensemble acting.

In a similar manner this paper will close-read the stage directions along with the Shakespearean lines in another promptbook: in Macready's 1842 rendering of As You Like It. It will pay particular attention to the wrestling scene often only to see whether we can draw any/similar/further conclusions regarding Macready's reading and playing Shakespeare; more generally, regarding Shakespearean acting and passing on/learning Shakespearean acting in an environment where legitimate theatre literally co-existed with the opera.

—

Ruttkay Veronika

KRE

"This Infinite Invisible": Shakespearean Airs in Romantic Drama

In Thomas Lovell Beddoes's gothic drama Death's Jest-Book (1829), the protagonist pauses for a moment to consider the invisible dangers carried by air: "If man could see / The perils and diseases that he elbows, / Each day he walks a mile..." The present paper takes its cue from the wish expressed here of "learning to know" the properties of air and connects it to the radical scientific experimentation of the 1790s, on the one hand, and to the idea of drama as a form of experiment, on the other. Shakespeare was at the centre of discussions about the latter; his plays and individual passages were minutely analysed as unusual experiments that might reveal the hidden laws of the mind. While philosophical critics from the second half of the 18th century had been looking for anatomies of the passions in Shakespeare, romantic playwrights (such as Joanna Baillie, S. T. Coleridge, and T. L. Beddoes himself) attempted to supply "experiments" of their own, pushing the boundaries of poetic expression. For Beddoes, Shakespeare suggested the possibility of conducting anatomies "not in a cold technical dead description, but a living semiotical display" (as he explained in 1825) and provided powerful metaphors of wind, breath, and air to designate a psychic weather within. This paper will consider the Jest-Book in the wider context of romantic drama and Shakespeare criticism, with special reference to Coleridge, whose interests (both scientific and literary) often anticipated those of Beddoes. Following a pneumatic imagery of respiration and inspiration, I will explore how the Romantic Shakespeare offered new ways to think about different kinds of knowledge, and how these ideas were put to the test in the experimental drama of the age. 

—

SCHANDL Veronika

PPKE-BTK

Kortárs Shakespeare börleszkek

Előadásom projekt felvetés szeretne lenni, amelyben kortárs Shakespeare-börleszkekről fogok beszélni, többek között magyar és amerikai példákon keresztül. Ami ezekben a börleszkekben különösen érdekel, az a nosztalgia megjelenése a szövegekben, illetve az előadásokban.

A Shakespeare börleszk fénykorában, a 19. században, nemcsak népszerű szórakoztatási forma volt, hanem egy olyan kulturális erő megjelenési formája, amely a legitim színházak Shakespeare-előadásainak autoritását próbálta megkérdőjelezni. Richard Schoch Not Shakespeare című munkájában arra hívja fel a figyelmet, hogy bár a Shakespeare-börleszk alapvetően a domináns színházi gyakorlatot támadta, e közben nosztalgiával fordult az elmúlt korok színházi ideáljai felé, amelyeket megvalósíthatatlan példaképül állított a kortárs előadások elé. (19)

Ez a nosztalgia, amely megjelenhet színházi, történelmi, vagy politikai nosztalgiaként is a kortárs börleszkekben áll vizsgálódásom előterében.

—

STRÓBL Erzsébet

KRE

Queen Elizabeth at the Sam Wanamaker Playhouse

Ella Hickson's Swive (Elizabeth) premiered at the Sam Wanamaker Playhouse London in December 2019. Reviving the image of the last Tudor monarch, the production explored staging technique possibilities at the Jacobean indoor replica theatre. The paper will look at the interaction of Hickson's text and its staging, which rhymes with the central issue of the play: respecting or re-creating tradition, history and myth.

—

VAJDA Zoltán

SZTE

Thomas Jefferson and the Moral Power of William Shakespeare

Born into the culture of the American Enlightenment, Thomas Jefferson, who proved to be an important figure in the making of the American Republic, was, nonetheless, concerned in many ways with past ages and cultures of various kinds. Not surprisingly then, being a true admirer of Shakespeare, he also showed a strong interest in the Swan's plays, especially as far as their moral aspect is concerned. Sporadic as his references are to the great man's works, whether Macbeth, King Lear or others, he regarded them as literary pieces worth reading for the erudition of the individual self, besides the purpose of seeking sheer pleasure. Shakespeare's influence on him being undeniable, then, there has been no significant scholarly effort to explore the ramifications of the connection. In this paper I make an attempt to uncover the ideas that Jefferson articulated pertaining to Shakespeare, especially the ones that he was ready to adopt in his theory of education. At the core of such use lies the problem of the moral sense, an eighteenth-century concept, and my main concern will be to find out how it influenced Jefferson's understanding of Shakespearean morality - also shedding light on his general understanding of morality.